„Manapság elterjedt az a hír, hogy nagyon sok angyal vállal embersorsot. Látják, hogy a civilizációnk sodródik a végzete felé, s mivel félő, hogy az ember az egész természetet magával rántja, az angyalok már nem tudnak felülről segíteni. Megszületnek. Magukra veszik az emberi életet, és megpróbálják ezt a tébolyult emberfajt személyes jelenlétükkel megjavítani. (...) Nem tudod, ki a gyereked, a barátod, vagy az idegen, akivel éppen összehozott a sorsod. Lehet, hogy angyal. Sok angyal van közöttünk, aki nem csupán álruhát öltött, de a születése pillanatában odafenn hagyta az angyal-múltjára való emlékezetét is. Ő sem tudja, hogy angyal. Nem emlékszik rá. Csak érzékenyebb. Finomabb. Egyszerű, romlatlan lelkű emberek ezek; jók, tiszták és becsületesek. ’Nem idevalók’. Emlékeznek még egy erkölcsre, amit ma már régóta nem tanítanak. Hozzák magukkal. Bár nem tanulták, nem is tapasztalhatták sehol – a vérükbe van írva. Ahonnan egy álruhás angyalt tévedhetetlenül föl tudsz ismerni, az nem a jósága, nem a bölcsessége, nem is a csodatévő hatalma. Az igazi angyalt a kedélyéről lehet megismerni. Lényéből szüntelenül árad valami megmagyarázhatatlan derű. Olyan lelkiállapot, melyet az ember csak akkor él át néhány pillanatig, amikor kiragyog a nap, amikor repülőgépe a sötét viharfelhők fölé emelkedik, oda, ahol mindig fényesség van, kék-ezüst tündöklés.” (Müller Péter: Örömkönyv)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése